Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Koi no dependence - songfic

2009.08.27

 

Nem hiszem, hogy valóban szeretsz engem. Nem hiszem, hogy valóban fontos lennék neked, hogy valóban részesévé kívánnál tenni az életednek.

De ez így van jól.

Legyek csak én a mellékutca; egy leállósáv, ahol megállsz egy kis időre, felturbózod a motort; kiglancolod a karosszériát - és továbbhajtasz.

Sose hittem el teljesen a szavaidat, amikor megálltál az ajtóban, és a kérdésemre; hogy "már megint mit keresel itt?"

Azt felelted:

"Most rád van szükségem."

 

Soha nem akarom, hogy megtudd; igazából mennyire szeretlek. Soha nem akarom, hogy megtudd; igazából mennyire fontos vagy nekem. Soha nem akarom, hogy valaha is tisztában legyél vele: ha te nem lennél, én már talán nem is élnék.

Nem akarom, hogy tudj róla; hogy a te mosolyod és pillantásod tüze adja nekem az erőt ahhoz, hogy tovább tudjam csinálni ezt a cirkuszt.

Szerelem? Inkább gyógyszer. Drog. Valami, ami nélkül képtelen vagyok élni többé.

Ne tudd meg, soha; hogy mennyire szükségem van rád ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjak.

 

Emlékszem az első alkalomra. Amikor egyszer csak megjelentél az ajtóm előtt; s mikor kinéztem a zörgésre, te ott álltál, néztél, csak néztél a csillogó szemeiddel - melyek nem teljesen természetes fénnyel csillogtak már - s mikor megkérdeztem, hogy mit tehetek érted (így, hajnali fél háromkor; mikor a koncertnek már régen vége...)

Te azt felelted:

"Szeretkezni akarok veled."

Ahh...

Miért nem tudtam ellenállni neked akkor?

Miért engedtelek be?

A szobámba; az ágyamba; és végül...

A szívembe is?

Miért szeretlek, ha tudom, hogy úgysem viszonzod?

Nem tudod viszonozni... Vagy nem akarod.

Mindegy. Egy leállósáv, csak ne panaszkodjon, ne?

Azóta is... Bárhányszor csak megkívánsz engem, én... Engedek neked.

Ahh, az érintésed... A csókod íze... Ajkaid, és ujjaid puhasága... És a forró bőröd, ahogy az enyémhez ér... ahogy beletúrsz a hajamba, miközben ölelkezünk...

Újra és újra kísértésbe esem. Újra és újra elcsábulok.

Érezni akarom...

A csókjaidat, a simogatásodat; téged, ahogy egy gyors, szinte durva mozdulattal belém hatolsz...

És én engedelmesen simulok alád, magamba fogadlak, együtt mozdulok veled, addig-addig; amíg...

Ahh, hányszor zuhantunk együtt alá a Mennyekből? Ahh, az az érzés... Az a semmihez sem fogható gyönyör... Egyazon pillanatban megfeszülő izmaink...

Soha nem lennék képes betelni vele... Veled.

Ezért nem mondom, hogy legyen vége.

Ezért nem mondtam egyszer sem, hogy; menj el.

Ezért nem mondom, hogy hagyj végre békén.

Nem. Nem akarom, hogy elhagyj.

Úgy hiszem... Függeni kezdtem tőled. Rád szoktam. Mint valami drogra. Ha nem kapom meg az adagomat... Kitör rajtam a hisztéria.

Mikor jössz már?!

 

Te mondtad ki, emlékszem.

Talán egy év is elmúlt már azóta, hogy először törtem rád; akkor hajnalban az ajtót; azzal, hogy most azonnal feküdj le velem.

Annyira kívántalak...

Szeretem, ha te sminkelsz... És utálom, hogy akkor nem érhetek hozzád.

Imádom az érintésedet; az óvatos mozdulataidat; a mosolyodat, ahogy az elkészült "művet" nézegeted összehúzott szemekkel...

"Talán tegyünk még ide egy kis csillámport, ne?"

Én meg, megvonom a vállam. Elvégre te vagy a szakértő... És hiába vízálló; a smink előbb-utóbb úgyis eltűnik rólam, a koncert extázisában...

Nem lényeg.

Az a lényeg, hogy hozzám érsz - legálisan - és élvezhetem kecses, karcsú ujjaid érintését...

Utálom, hogy mindezt nem viszonozhatom akkor, és ott...

Emlékszem, mennyire meglepődtél, mikor először mentem el hozzád, azután a bizonyos turné után. Az arcodra volt írva, hogy azt gondoltad: akkor az csak annyi volt. Néhány együtt töltött éjszaka. És kész.

De én már akkor tudtam, hogy többet akarok. Annál a néhány együtt töltött éjszakánál, mindenképpen többet.

Te voltál - és vagy - nekem a nyugalom szigete... Egy hely, ahol önmagam lehetek, mindenféle sallang nélkül.

Szeretem, ha a valódi nevemen szólítasz...

"- Ne, Haru-chan... Miért nem keresel magadnak valakit, akivel együtt tudsz élni?

- Nem tudom... Nem akarok... Jó nekem egyedül.

- Biztos? Ha olyan jó lenne, nem jönnél el időről-időre hozzám...

Mosolyogsz. Én megvonom a vállam, s mélyen a szemedbe nézve mondom:

- De nem tudom megtenni, hogy ne jöjjek...

- Hát ezért mondom - dereng fel arcodon újra a mosoly - ez már függés. Rám vagy kattanva.

- Lehet."

 

Próbáltunk együtt élni. Csúfos kudarc lett belőle. Nem, nem bírjuk egymás természetét sokáig. Te megőrülsz az én rendmániámtól; én megőrülök attól, hogy kiszámíthatatlan vagy.

Hogy fogalmam sincs, hol-merre jársz, és mikor jössz haza. Falnak megyek attól, amikor egyszer csak bejelented - leginkább éjfél és egy között - hogy: "megyek próbálni, holnap koncert."

Nem. Együtt élni - nem. De ha... Ha eltűnnél az életemből... Ha egyszer csak nem jönnél többé... Az... Nagyon fájdalmas lenne. Azt el se tudnám képzelni.

És jóllehet, tudom, hogy ez nem mehet a végtelenségig; és hogy egyszer el kell, hogy engedjelek; hiszen valamikor biztos szeretnél majd családot; és egy normális feleséget, aki mosolyogva tűri minden szeszélyedet, elnézi a csavargásaidat; és kedves szóval üdvözöl, mikor hazamész, és meleg ételt tesz eléd...

Én erre nem lennék képes.

Nincs bennem angyali türelem.

Én csak szerelmes vagyok beléd.

Én csak azt akarom, hogy az enyém legyél.

Én végig csinálom veled a depressziós rohamaidat; kicsavarom a kezedből a kést; és elrohanok gyógyszerért, amikor elővesz az allergiád, és nem kapsz levegőt, és csak fuldoklasz abban a totálisan száraz levegőjű műteremben...

Nem hiába engem cipelsz mindenhova magaddal, ahol sminkes kell...

Én ismerem minden titkodat, még olyanokat is, amelyeket a barátaid nem.

Merengek. Ha majd egyszer elbúcsúzunk egymástól...

Vajon a feleségedtől is el fogod várni ugyanezeket?

Nem, nem érzem, hogy kihasználnál...

Egyszerűen csak használsz.

És ez jól van így. Akarom, hogy használj. Akarom, hogy valahogyan közöm legyen hozzád. Ha így, hát így.

Felfoghatatlan, még a magam számára is; hogy mennyire szeretlek...

 

Tudom, hogy egyszer azt fogod mondani: ne menjek többet.

Tudom, hogy egyszer azt fogod mondani: legyen vége.

Tudom, hogy egyszer - kikerülhetetlenül - azt fogod érezni; ez neked így kevés.

Tudom, hogy kevés.

Nekem is az volt. És még most is az. De...

Úgy hiszem, egyikünkön sem múlt igazán; hogy nem jött össze, amikor megpróbáltunk együtt élni.

Emlékszem, én vetettem fel, amikor rádöbbentem arra; hogy már egyáltalán nem elég az, hogy időről-időre együtt töltünk egy-két napot - hogy költözzünk össze; próbáljuk meg együtt.

De nem ment.

Túlságosan is különbözőek vagyunk; és ezt a különbözőséget képtelenek vagyunk elfogadni. Akkor te mondtad ki hamarabb - de már én is éreztem, hogy mielőtt végképp megőrülnék tőled; ahelyett, hogy érted őrülnék meg - menjünk külön; ha legalább a jó baráti viszonyt meg akarjuk tartani.

Aztán hazamentem, és két nap után, mint éles kés; vájt belém a hiány. A hiányod.

Emlékszem, mikor ajtót nyitottál; most nem mondtál semmit. Csak mosolyogtál, és hagytad, hogy magamhoz öleljelek. Én pedig úgy éreztem: újra itthon vagyok.

 

Vajon mivel végződne, ha újra elvesztenénk a fejünket, és összecuccolnánk?

Vajon megint egy kvázi szakításba torkollna?

Vajon ugyanannyit veszekednénk, mint anno?

Vagy most már megtanulnánk elfogadni a másikat?

Nem mondom, hogy költözzünk össze újra. Nem mondom, hogy megőrülök a hiányodtól, ha nem vagy velem. Nem mondom, hogy mennyire utálom, hogy a munka után el kell búcsúznunk...

Hogy csak fél napokra lehetsz az enyém.

Vagy nappal...

Vagy éjjel...

Mégis... Bár az eszem azt súgja: ennek így nincs értelme, és abba kéne hagyni...

Mégis... Mindig ugyanaz az izgalom járja át minden porcikámat, mint először, amikor meghallottam azt a bizonyos - és azóta már megszokott - kettős csengetést...

És amikor felveszem a kaputelefont és meghallom a hangodat... Azt a karcos-tiszta; senkiével össze nem téveszthető hangodat...

Remegni kezd mindenem, ahogy hallgatom a megszokott mondatot:

"Én vagyok. Feljöhetek?"

 

Vajon mit szólnál hozzá, ha ezt most mind elmondanám neked? Vajon mit szólnál hozzá, ha egyszer csak rád zúdítanám mindazt, ami bennem kavarog, valahányszor csak meglátlak?

Vajon mit szólnál hozzá, ha bevallanám, hogy szeretlek, és nem is akárhogyan?

Elmenekülnél?

Vagy elbírnád az érzelmeim súlyát?

Elmondhatnám neked, hogy te vagy az egyik dolog, ami ehhez a nyomorult élethez kapcsol? (a másik a bandám, és a zene)

El tudnád viselni, hogy ennyire szükségem van rád, a létezésemhez?

Nem tudom... Nem vagyok biztos az igen-ben.

Inkább hallgatok.

Beszéljenek helyettem a szemeim, ahogy rád nézek. Beszéljenek helyettem az ujjaim, ahogy simogatlak; a csókjaim, a bőröm forrósága...

Beszéljen helyettem a testem; az ölelésem, egymásba kulcsolódott kezünk szorítása...

Beszéljenek a mozdulataim; ahogy újra és újra neked feszülök, a kéjes nyögések, amelyeket te csalsz elő belőlem...

Ahh, az a forróság, mellyel körülveszel... Ahh, az a gyönyörteljes csillogás a szemedben...

Mondd, hogy te is szeretsz... Mondd, hogy azt akarod, örökre veled maradjak...

Mondd, hogy nem akarsz elengedni... Soha.

Ahh... Szinte borzongok, ahogy most elképzelem, hogyan szeretkeznék veled...

Eltelt vagy két hét azóta, hogy utoljára nálad voltam...

Nem tudok mit kezdeni ezzel a hiánnyal...

Nem tudom megtenni, hogy ne menjek...

Igen, függök tőled, de ezt soha be nem vallanám neked.

Így is sokat tudsz rólam. Túl sokat... Mindegy.

Felkapom a kocsikulcsot, és irány az utca.

Muszáj elmennem hozzád, hogy lehiggadjak. Muszáj elmennem hozzád, hogy ne fájjon az élet.

Ahogy megállok a ház előtt; és kétszer megnyomom a kapucsengőt, újra az az izgalom járja át testemet; mint legelőször.

S amikor meghallom ezüstösen csilingelő hangodat, ahogy megkérdezed, hogy; ki az...

Elönt a jóleső forróság.

- Én vagyok. Felmehetek?

 

 

 

- vége -

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.