Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meruhen - 4. Hikari végzete

2009.08.16

 

4. Hikari végzete (Zene: Ancient: Willothewisp)

 

 

- Nem tetszik nekem,hogy csak úgy, otthagytuk azt a lányt...

- Miért, szerinted mit kellett volna tenni vele? - Bou bosszúsan nézett Miku-ra, aki legalább már két napja ezen gyúrta az agyát.

Miku vállat vont.

- Mit tudom én... Megölni. Mint a többit.

Bou összeborzongott:

- De hát ő ártatlan... Egyszerűen nem volt szívem végezni vele.

- Aha, szóval te csak hajléktalanokat, zsebtolvajokat és yakuzákat tudsz ölni? - vigyorgott Miku - érdekes felfogás...

Bou megvonta a vállát.

- Így nincs akkora lelkiismeret furdalásom... Meg Anne Rice vámpírjai sem ontanak ártatlan vért.

Miku sóhajtott.

- Te, és a délibábos elképzeléseid... De nekem akkor sem fekszik ez. Így olyan, mint amikor rosszul lövöd meg a vadat, és aztán a sorsára hagyod, hadd kínlódjon. Arra nem is gondoltál, hogy mi van, ha ő is átváltozik?

Bou ijedten meredt barátjára.

- De... De nem is ivott a véredből...

- Okay, akkor csak félvámpír lesz belőle. Az sem jobb állapot...

Bou sóhajtott.

- Komolyan mondom, megijesztesz. És elvileg - sandított Miku-ra - itt én vagyok a vámpírszakértő, ne?

Miku elmosolyodott és vállat vont.

- Egy-két dolgot azért én is olvastam... Meg láttam a Vámpírok Bálja-t például...

- Tényleg, azt én is...

- Na és, nem emlékszel, hogy abban az volt, hogy ha valakit megharapott egy vámpír...

- Hajima!

Az éles - sikoltásnak is beillő - kiáltás kettévágta az éjszakai utca csendjét, s egyben Miku mondatát. A két vámpír felkapta a fejét. A sikátor, ahol tartózkodtak éppen; pont a Harajuku negyed bejáratához vezetett...

És ennél a bejáratnál, tőlük nem messze, egy furcsa páros vívott küzdelmet. Egy hosszú, fekete hajú; miniszoknyás lány és egy...

- Te... - bökte oldalba Bou, Miku-t - az... az nem egy farkas?

Miku is megnézte a lány ellenfelét. A sűrű, éjszakai sötétségben, melyet csak az utcai lámpák fénye tört meg; valóban valamiféle fenevadnak látszott. De akkor miért áll a hátsó lábain, és lóg rajta egy sárga zakó?

- Szerintem ez valami alakváltó... - közölte Bou-val - fel van öltözve... Félig-meddig.

Bou nagy szemeket meresztett a küzdő felekre. És egyszeriben beugrott neki, honnan is ismerős az a hosszú, hollófekete hajzuhatag...

- Hiszen ez Hikari-chan! Menjünk, segítsünk neki...

- Minek? Ha ez a farkas megöli, még mindig jobban jár, mint ha...

Bou mérgesen megrázta a fejét.

- Na nem. Én nem leszek olyan szemét, hogy elnézzem, ahogy legyűri az a vadállat. Te maradhatsz, ha akarsz, de én megyek.

Hikari eközben derekasan küzdött a farkasféle szerzettel; bevetve minden aikido tudását; de lassan fáradni kezdett, lendületes ugrásai és ütései vesztettek erejükből, s félő volt, hogy ebből a csatából a farkas kerül ki győztesen...

Bou abban a percben érkezett, mint felmentő sereg; amikor Hikari már-már feladta. Ám a fehérszőke fiú felbukkanása új erőt kölcsönzött neki s friss lelkesedéssel vetette magát a harcba. A fenevad mellesleg semmilyen harcművészeti technikát nem ismerve, hatalmas rohamokkal próbálta maga alá teperni a lányt és felszakítani karmaival, avagy tépőfogaival annak ütőereit. Bou beavatkozása kifejezetten felbosszantotta; s egy jól irányzott rúgással akarta harcképtelenné tenni a kéretlen segítséget; mikor hirtelen valami égetni-marni kezdte a szemét. Felordított, és kétszeres dühvel támadt a bosszantó emberi lényekre, akik dacolnak vele; ahelyett hogy meghajolnának az ereje előtt; de karmai lecsúsztak arról a fényes védőfalról, amely hirtelen ellenfelei és közé emelkedett. Egy fényes, fehér védőfal; ami azt a jól ismert, undorító szagot árasztotta... Pfuj. Ezek annak a ribancnak a védencei... Belátta, egyedül kevés Natte ereje ellen; leengedte mancsait, és eltűnt a sötétségben.

Bou és Hikari lihegve néztek egymásra.

Ez meg mi volt?

- Na min van, meglepődtetek? - Miku vigyorogva lépett eléjük s meglóbálta a kezében tartott amulettet - erről már el is feledkeztél, Bou-kun?

Bou megkönnyebbülten felnevetett.

- Tényleg... Natte-sama medálja - rákacsintott Miku-ra - valahogyan sejtettem, hogy nem hagysz minket cserben...

- Nem tetszett a farkas pofája - jegyezte meg Miku, és visszaakasztotta a nyakába a medált - szerintem lesz még vele meccsünk...

- Lehet... - tűnődött el Bou - de elég gyorsan elhordta az irháját...

- Az még nem jelenti azt, hogy nem jön vissza...

- Többedmagával - szólalt most meg Hikari is, aki eddig csendben figyelte Miku és Bou párbeszédét.

A két vámpír, mintha csak most döbbent volna rá, hogy hárman vannak, egy emberként fordult Hikari felé. A lány ettől meg is szeppent egy kicsit, de aztán összeszedte a bátorságát.

- Nem ez az első ilyen farkas, aki megtámad engem... Már vagy négyszer vagy ötször próbálkoztak. A legutóbb is majdnem otthagytam a fogamat.

- De mégis, mit akarhatnak tőled? - kérdezte Bou.

- Nem tudom - vont vállat Hikari - talán megölni.

- Aligha - csóválta a fejét Miku - akkor nem szórakozott volna ennyit. Mintha arra ment volna ki a játék, hogy beléd tudjon harapni... Szerintem csak magával akart vinni.

- De akkor miért támadtak rám?

- Mert nyilván nem hagytad magad.

- Naná... Védekeztem.

- Ez bosszantotta fel... Azt hiszem egyébként, ez egy lycantrope volt - mondta elgondolkozva Bou - vérfarkas...

Hikari összeborzongott.

- Ne is mondd... Kiráz a hideg... Mellesleg... Hogy kerültök ide? Mit kerestek itt?

- Merthogy? - Miku szúrósan meredt a lányra. Nem tetszett neki a hangnem...

- Merthogy itt lakom - mutatott a lány a hátuk mögött lévő házra - ha engem kerestetek... Akkor...

- És mi van, ha téged kerestünk? - vonta meg a vállát Miku.

- Csak annyi, hogy tudom, hogy mik vagytok - Hikari hangja hirtelen ellenséges lett - és azt is, hogy mit tettetek velem...

- Figyelj, Hikari-chan... - kezdte Bou, de Miku intett, hogy hallgasson. Közelebb lépett a lányhoz és komolyan nézett a szemébe.

- Igen, téged kerestünk... Azért, hogy befejezzük, ami félbemaradt...

Hikari nagyot nyelt.

- Szóval, hogy megöljetek...

- Ahogy mondod.

- Hé, haver... - tette Bou, Miku vállára a kezét - muszáj halálra rémisztened? Hikari-chan, gomen, hogy ezt mondom, de lehet, hogy tényleg jobb lett volna; ha meghalsz...

- Ezt... Ezt nem mondjátok komolyan... - a lány reszketni kezdett. Már megbánta, hogy olyan támadólag lépett fel.

- Valami nincs rendben veled, igaz? - kérdezte egyszerre Miku - zavar a fény és állandóan szomjas vagy...

- Ezt... Honnan tudod? - Hikari remegve nézett a vörös hajú vámpírfiúra.

Miku vállat vont.

- A gondolataidból... Nyitott könyv előttem mind...

- Uhh...

Hikari egyszerűen nem jutott szóhoz. Miku tekintete... Bénítóan hatott rá. Úgy érezte, meg sem tudja mozdítani se a kezét se

a lábát. Megdermedt. Nem tud hová menekülni... Lehunyta a szemét, mikor Miku a nyakához hajolt, és utoljára még arra gondolt, hogy legalább... Legalább attól kapja a halálos harapást, akit annyira kedvel...

- Miku... Haver... Ne öld meg... Mégse - Bou hirtelen meggondolta magát. Zsebtolvajokat, yakuzákat, meg egyéb gyanús alakokat ölni - rendben van; de ez egy ártatlan kislány... Nem venné a lelkére, ha...

Miku egy pillanatig tétovázott... Aztán sóhajtva lefektette az eszméletét vesztett lányt a földre, beleharapott a saját csuklójába, és a lány szájára folyatta a vérét...

- De te fogod pátyolgatni - dörmögte a fölé hajoló Bou-nak, aki dobogó szívvel leste, Hikari magához tér-e. Aztán megkönnyebbült sóhajjal bólogatott, mikor látta, hogy a lány egyszer csak megmozdul, magához húzza Miku kezét és inni kezdi a bíbor nedűt...

- Okay. Majd én vigyázok rá.

Miku néhány perc múlva elhúzta a kezét a lánytól, és felállt, átengedve a helyét Bou-nak.

- Tessék... De - tette hozzá elgondolkozva - szerintem nem való vámpírnak, de mindegy.

Némileg morgolódva elsétált, s néhány lépés távolságból figyelte, ahogy Bou segít Hikari-nak ülő helyzetbe tornászni magát; aki aztán csak ült, maga elé meredve, és nem értette, hogy miért fáj mindene elviselhetetlenül...

- Auuuu...

- Hé, Hikari-chan... Halkabban... - tette nyugtatólag a lány vállára a kezét Bou - bírd ki még egy kicsit, mindjárt elmúlik...

- Aaazz... Jóó lessz... - Hikari lassan kifújta, majd újra beszívta a levegőt. És újra és újra. Belégzés, kilégzés... Most... Talán. Talán már szűnik...

- Uhh, ez szörnyű volt - rázkódott meg a végén, majd kérdőn pillantott Bou-ra - mit csinált velem... Miku-san?

Bou nyelt egyet.

- Nem akartam, hogy végképp meghalj - mondta csendesen - hibának éreztem volna. Ezért megkértem Miku-t, hogy avasson be téged is... Legyél egy közülünk...

- Szóval... - Hikari lassan mondta, mintha még mindig nem hinné el - ti... tényleg vámpírok vagytok?

Bou bólintott.

- És most már én is?

Újra bólintás volt a válasz. Hikari felsóhajtott, és megpróbált felállni. Elég könnyen ment, az előbbi fájdalomnak nyoma sem volt már...

- Velünk kell jönnöd - Miku hangja ellentmondást nem tűrően csengett - úgyhogy búcsúzz el a háztól, ahol laktál...

Hikari bólintott. Egy kicsit félni kezdett Miku-tól, ahogy a fiú bosszús tekintetét megérezte magán; s azon törte a fejét, vajon mivel haragíthatta magára ennyire? Talán az lenne a baj, hogy még mindig életben van?

Mindazonáltal nem szólt egy szót sem, csak követte mestereit.

Ám, amikor beléptek egy kissé levitézlett "love hotel" kapuján, és átvágva az aulán megálltak a lift előtt, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

- Izé... Itt laktok? Komolyan egy ilyen helyen laktok?

- Csakis - vigyorgott Bou - a világ legjobb búvóhelye... Nem kérdeznek semmit...

- ... és szemrebbenés nélkül tudomásul veszik, ha koporsót kérsz a szobádba - tette hozzá Miku némileg enyhültebb pillantással méregetve a lányt.

Még mindig nem tudott bízni benne. Valahogy rossz érzése volt, ha a lányra nézett. Végül is... Csupa rosszat tettek vele, beleavatkoztak az életébe, vámpírrá változtatták, anélkül, hogy megkérdezték volna tőle, akarja-e; elvették tőle a terveit-álmait... Nincs oka rá, hogy kedvelje őket. Talán még bosszút is állna rajtuk, ha lehetősége lenne rá... Nem, ő nem tud úgy bízni Hikari-ban, mint Bou. Neki fenntartásai vannak. Mindazonáltal... Igyekezett jó képet vágni a dologhoz.

Hikari a koporsó említésére nagyot nyelt. Bár kedvelte a vámpírtörténeteket, emlékezett, ez a koporsóban alvás, akkor is riasztotta. És most majd neki is muszáj lesz belefeküdnie... Huh.

Hamarosan megérkezett a felvonó, amely felvitte őket a nyolcadik emeletre; s néhány pillanat múlva, már egy meglehetősen bizzar, szado-mazo pornófilm díszletére hajazó szobában álltak. Hikari iszonyodva nézett körül, és arra gondolt, igazából nem is akarja tudni, hogy azok a kínzóeszközöknek látszó tárgyak mégis, mire valók tulajdonképpen.

- Relax, Hikari-chan... Nyugi, nem fogunk neked esni semmivel, amit itt látsz... - próbálta nyugtatni Bou a riadozó lányt - ez... Khm... A szoba berendezéséhez tartozik.

- A perverzió diszkrét bája... - dünnyögte erre Hikari, majd lassan elmosolyodott.

- Nekünk sem tetszik - vont vállat Miku - de valamilyen oknál fogva, ehhez a szobához lehetett koporsót kérni...

- Bizzar...

- Hikari-chan - nézett komoran a lányra Miku, mert rossz érzése újra előtört - én nem bánom, hogy Bou-val mit csináltok, de engem hagyj békén, rendben?

Hikari ijedten bólogatott. Már megint. Miért haragszik rá Miku? Különben is, esze ágában sem lett volna rámászni... És Bou-ra sem, természetesen. Ő, bár könnyűvérűnek tartották, azért odáig soha sem süllyedt, hogy valakinek is felkínálkozott volna...

- Megértettem - mondta nagyon halkan, majd némi csönd után hozzátette - de... megkérdezhetem, hogy én hol fogok aludni? Itt csak két koporsó van...

- Alhatsz velem, Hikari-chan - így Bou és kedvesen rámosolygott a lányra - ne törődj Miku-val, ma valamiért nagyon morcos... Remélhetőleg holnapra kialussza a mérgét...

Miku erre nem szólt semmit, csak felcsapta az egyik nyugvóláda fedelét, befeküdt; majd, mielőtt magára csukta volna, azért még megjegyezte:

- Hamarosan felkel a nap...

Igen, ezt Bou és Hikari is érezték, ahogy tagjaik lassan elnehezülnek... Bou előzékenyen besegítette a lányt a szokatlan fekhelyre, megvárta, míg elhelyezkedik, majd maga is bemászott és magukra csukta a fedelet.

Hikari-nak még ideje sem volt végiggondolni, milyen boldogító érzés, itt feküdni Bou mellett, már le is zuhant rá a vámpírok nappali öntudatlansága.

 

Másnap este, miután felébredt; Miku úgy döntött, magukra hagyja vámpír gyermekeit, Bou hadd tanítgassa, az újszülött Hikari-t a vámpírlét szabályaira és vadásszanak együtt.

Ő maga, ma este magányosan fogja róni köreit.

Elgondolkozva haladt a sötétbe burkolózó utcákon. Már túl volt a vacsorán... Egy balszerencsés útonállónak éppen az ő értékeire fájt a foga... Nos, most már valószínűleg a pokolban tűnődhet az élet értelmén, és azon, hogyan is lett volna érdemes élni.

Hirtelen megállt, és elmosolyodott, mikor ismerős utcarészlet úszott a látóterébe.

A Harajuku...

Valami mindig újra és újra visszahozza ide. Mintha mágnesként vonzaná a hely. Eszébe jutott az első vadászat Bou-val... Akkor is valahogy itt kötöttek ki. Itt ejtették csapdába azt a zsebtolvajt, aki késsel fenyegetőzve akarta Bou-t kirabolni. Még tudatlanok voltak, de annyi hamar kiderült, hogy a tekintetüknek - ha akarják - bénító ereje van. Igen, jó érzés volt próbálgatni az erejüket, jó érzés volt, hogy hatalmuk van az emberek elméje fölött. Rejtőzködni is így rejtőzködnek... Elhitetik a halandókkal, hogy valaki teljesen mást látnak.

Felnézett az utcatáblára.

Ah, a Harajuku.... De szeretett itt sétálni, amikor még halandó volt... Mintha ezer éve lett volna... Holott alig néhány hét telt el csupán azóta, hogy Natte meglátogatta őt és felajánlotta neki: legyen vámpír. Vajon... Hiányozni fog neki valaha is a halandó lét? Sóhajtott. A családja... Az nagyon hiányzik. Őhozzájuk olyan szívesen visszamenne...

- Aoi tsuki, aoi umi, kirei na sora no shita de...

Felkapta a fejét. A tisztán csengő hang mintha valahonnan felülről szólt volna. A tisztán csengő hang, mely éppen az egyik dalukat énekelte... Igazán elbűvölően.

Miku körbenézett, majd tekintete arra az épületre tévedt, ami előtt állt éppen. Nem látszott lakóháznak; s ezt hivatott alátámasztani az a poros tábla is, a ház homlokzatán, mely villogó és kissé kopott betűkkel hirdette: stúdió.

Kíváncsi lett, vajon ki lehet az, aki ilyen késői órán még itt énekelget... Belökte az üvegajtót, s az engedett. Belépett a félhomályos előtérbe, melyet csak egy meglehetősen mocskos, fali lámpa világított meg úgy-ahogy. Az előtér egy rövidecske folyosóba torkollott, melynek végén három-négy foknyi lépcső árválkodott. Felérve a lépcsőn, a folyosó folytatódott, melyből jobbra-balra ajtók nyíltak. A legutolsó ajtó sarkig tárva volt, s most már tökéletesen lehetett hallani... A hang onnan szólt.

- Tsukinukeru, aoi sora...

Miku határozott léptekkel a nyitott ajtóhoz ment, s bekopogott. Az ének azonnal elhallgatott; s kisvártatva megjelent a vámpír előtt egy lány, kezében vörös színű Les Paul gitár; kék szemei csodálkozva meredtek az előtte állóra.

- Konbanwa... Azt hiszem, megőrültem...

- Ne, Kirin-chan... - hangzott ekkor odabentről - ki az, aki kopogott? Miért nem hívod be?

- Satsuki-chan, ezt nem fogod elhinni...

- Mit?

- Nem fogod elhinni, ki kopogott be hozzánk...

Miku-t szórakoztatta a dolog, hogy a lányok úgy beszélgetnek róla, mintha igazából jelen sem lenne. Rámosolygott a gitáros lányra. Erre Kirin majdnem hátra szaltót ugrott. És egyszerre megtalálta magát. Hátralépett és intett, hogy Miku nyugodtan lépjen be.

- Készülj fel Sa-chan, hogy meg fogsz lepődni...

Satsuki majdnem leejtette a basszusgitárját, melyet éppen hangolni próbált, mikor meglátta, ki lép be az ajtón. Majd az ajtót csukó Kirin-re nézett.

- Gyere ide, és csípj belém... Ezt tényleg nem hiszem el...

Miku elnevette magát.

- Két igazi caffeko-hoz van szerencsém? Nyappy! - kacsintott a hüledező lányokra.

Azok - a sokk elmúltával - visszanevettek. És egyszerre hajoltak meg.

- Nyappy! Nevem Sakamoto Kirin, szólógitáros, énekes, olykor billentyűs... - mutatkozott be az a lány elsőnek, aki beinvitálta Miku-t.

És aki nagyon is megtetszett, a vámpírrá vált, valamikori énekesnek... Félhosszú haja három színben - vörös, szőke és sötétkék - pompázott; amúgy két copfba fogva hordta, fekete-fehér összeállítású, goth lolita ruhát viselt, csíkos combzoknival és fekete csatos cipővel, nyakában szegecselt nyakörv. Karcsú, ám a megfelelő helyeken telt alakja, vonzotta a tekintetet. Legjobban mégis a szeme tetszett Miku-nak... Ilyen színt eddig még nem nagyon látott... Kirin szemei indigókékben ragyogtak...

- Nyappy! - hajolt meg a másik lány is - Fujiyama Satsuki; örülök a találkozásnak. Én mikor, mit játszom... Most éppen basszusgitár, de ha kell dobolok is, és gitározni is szoktam, amikor éppen van dobosunk...

Ő meg tipikusan az a lány, aki Bou esete lenne - gondolta Miku - szőke haj, rózsaszín tincsekkel, kócos kontyba fogva, piros-fehér-rózsaszín lolita ruha, és ártatlan pillantású barna szemek... Az alakja is olyan kislányos... Bou kedveli az aranyos kislányokat...

Jó lenne összeismertetni őket - tűnődött magában - hátha akkor letenne Hikari-ról. Az a lány veszélyes, és még bajt hoz ránk, ez egészen biztos.

- Szóval, ti egy banda lennétek? - kérdezte mosolyogva a lányokat. Azok bőszen bólogattak.

- Hogyne. Igaz, eléggé hiányos banda, mert például jelenleg megint nincs dobosunk - így Satsuki.

- Ráadásul én jobb szeretnék valami hangszeres posztot, az éneklés helyett - tette hozzá Kirin.

- Nem szeretnél énekelni? - lepődött meg Miku - ilyen hanggal?

- Milyen hanggal? - pislogott Kirin - szerintem tök átlagos...

- Annyira nem átlagos - rázta a fejét Miku - sőt, nekem annyira tetszett, hogy éppen amiatt vagyok itt...

- Uhh... Szóval te hallottál engem... - Kirin kicsit magába zuhant az információ hallatán - gomen...

- Ezért most miért kérsz bocsánatot? Mondtam, hogy nagyon tetszett - mosolygott a zavarban lévő lányra Miku - és szívesen hallgatnám még...

- Hát... - szabódott Kirin - mi tulajdonképpen, itt próbálni igyekszünk, szóval...

- Dob nélkül?

- Hát egyelőre igen...

- Segíthetek? - kérdezte hirtelen jött ötlettel Miku - szívesen csatlakoznék...

- Tudsz dobolni? - bámult rá a két lolita.

Miku nevetve megrázta a fejét.

- Annyira nem, hogy nagy segítség lennék... De Satsuki-chan azt mondta, hogy szokott dobolni... Gondoltam, ő beülhetne a dobok mögé én meg átvállalom tőle a basszusgitárt...

- Okay, ez nem rossz ötlet - így Kirin - és mit tudsz eljátszani a bőgőn?

Miku elgondolkozott.

- Végül is az összes nótánk basszusfutamát el tudom, ha nagyon megerőltetem magam - mosolygott - meg egy-két Luna Sea számot is...

- Remek - bólintott Satsuki, s leakasztva nyakából hangszerét, Miku kezébe nyomta.

- Motto, Miku-san... Én megyek a dobokhoz - felvett a földről két dobverőt, s helyet foglalt a dobok mögött.

Kirin állítgatott valamit a gitáron, csak úgy, alibinek s közben lopva azt figyelte, Miku hogy hangolja be Sa-chan gitárját...

Eközben Satsuki levágott egy sorozatot a pergőkön, hogy kipróbálja, hogy is szól. Régen volt már, hogy dobossal próbáltak...

- Kész vagyok - mondta a produkció végeztével - tőlem kezdhetünk...

- Miku-san? - pillantott Kirin az újdonsült bőgősre, és megpróbált nem arra koncentrálni, mennyire remeg a hangja...

Miku mosolyogva bólintott.

- Okay... Akkor kettő, három és... Állj - nézett hátra Kirin - mit játsszunk?

Satsuki egy dobtémával válaszolt.

- Oh, a Pairingu... - bólintott Kirin, majd Miku-ra nézett, hogy ő is egyetért-e a választással. Mivel rövid bólintás volt a válasz, most már igazán nekikezdhettek...

- Na akkor még egyszer... Kettő, három, egy... És...!

Olyan volt, mint valami varázslat... Kirin némileg zavarban érezve magát, pengette gitárját és énekelte a szöveget, és közben teljesen az volt az érzése, mintha Miku őt figyelné.

Hülye vagy - szidta magát - hogy a fenébe nézne téged? Szerintem totál a húrokra koncentrál, bár az is igaz, hogy eddig még egyszer sem tévesztett... Nem úgy, mint te, hülye liba... Lehet, hogy neki megy csukott szemmel is? Mármint úgy, hogy nem néz oda? - mosolygott magában, és megpróbálta kikapcsolni a tudatából, hogy ki is áll mellette... Aztán egyszer csak vége lett a számnak.

- Nem is volt rossz - jegyezte meg Satsuki némi csönd után - egész jól összerázódtunk... Már-már úgy szólt, mintha tényleg egy banda lennénk...

Miku már éppen megjegyzett volna erre valamit, mikor hirtelen megérezte Bou hívását. Bou tehát itt van a közelben, és őt keresi... Elvigyorodott. Soha jobbkor, haver...

Letette a gitárt, és bocsánatkérően nézett a két lolitára.

- Gomen, de most el kell mennem... De, ha gondoljátok - mosolyodott el - szívesen visszajövök még...

- Oh, részünkről a megtiszteltetés - hajolt meg Kirin - csak nyugodtan gyere vissza, Miku-san, szeretettel várunk...

- Még ma este?

- Akár... Általában hajnali háromig-négyig nyomjuk itt a témát... - bólogatott Kirin - ugyanis Sa-chan nénikéjéé a stúdió...

- És itt lakunk a szomszéd házban - mutatott Satsuki az átellenes épületre.

- Na így könnyű... Okay, akkor visszajövök. És lehet, hogy hozok magammal egy vendéget is...

Satsuki elmosolyodott.

- Őt is szívesen látjuk...

Bou hívása egyre erősödött, Miku tehát gyorsan elbúcsúzott a lányoktól és kisietett a stúdió épületéből. Két utcával odébb talált rá barátjára, aki egyedül volt.

- Hé, haver, hol hagytad a védencedet? - kérdezte köszönés nélkül, de meglehetősen vidáman - nem mintha hiányozna... - tette hozzá.

Bou tekintetete elfelhősödött.

- Nem tudom, mi bajod vele...

- Csak annyi, hogy nem bízom benne. De mindegy. Hol van?

- Egyedül akarja felfedezni a környéket - legyintett Bou - úgyhogy magára hagytam. Inkább eljöttem utánad. Te mit keresel itt?

- Nem kerestem semmit... - rázta Miku a fejét, majd széles mosollyal hozzátette - viszont találtam valamit, ami szerintem téged is érdekelhet...

- Engem? - lepődött meg Bou.

- Téged - Miku sokatmondóan pillantott valaha volt gitárosára - nem lenne kedved újra zenélni, Bou-kun?

Bou eltűnődött.

- Végül is... Igen, lenne. Miért?

Miku erre nem válaszolt, csak magával intette barátját.

- Remek - mondta csillogó szemekkel - akkor gyere velem!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.