Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meruhen - Fairy Tale

2009.06.26

1. Átváltozás

 

 

Éjszaka...

Miku képtelen volt aludni. Egyre csak az, az utolsó koncert járt a fejében... Bár már eltelt egy hét azóta... De mégis...

Most hogy lesz tovább?

Miután Bou olyan szépen kérte, felhagyott azzal a gondolattal, hogy otthagyja a bandát és az énekesi karriert, és elmegy, mondjuk - tanárnak; de akkor is... Mi lesz ezután? El nem tudta képzelni, hogy valaha is más gitárossal álljon egy színpadon, mint a platinaszőke, kedves mosolyú Bou-chan...

Miku sóhajtott. Ez nehezebb, mint gondolta. Talán nem lenne ennyire fájdalmas, ha nem tudná, mi késztette a gitárost erre a lépésre.

Hirtelen döntésnek tűnt...

De már hónapokkal ezelőtt tudta, hogy egyszer be fog következni. Sőt, akkor azt gondolta: felkészült rá...

Miért fáj mégis ennyire?!

Elveszteni egy barátot... Még akkor is rossz, ha csupán a világ másik végébe költözik.

De így... Így egész egyszerűen borzalmas.

Felállt és kinyitotta az ablakot. Úgy érezte, nincs bent levegő, hogy nem tud lélegezni, szívét karmos kézzel szorította a fájdalom...

Nem, nem akart most emlékezni Bou halálsápadt arcára és a szavaira...

"Gomenne, Miku-kun. Nem megy tovább. Egész egyszerűen nem megy."

Nekihajtotta homlokát a hideg üvegtáblának. Bárcsak... Bárcsak megváltoztathatná a megváltoztathatatlant...

Nem akar most arra gondolni, hogy új gitárost kell keresniük. Pedig kész a lemezanyag, csak fel kéne venni. Ja, meg...

Hát igen, a szövegek... Amiket most képtelen megírni. Nem jut eszébe semmi. Semmi olyan, amit a rajongók szívesen hallgatnának. Mostanában csak nagyon sötét gondolatai vannak...

Bou...

Miért éppen veled kell ennek történnie?!

 

* * * * * * * * * *

 

Natte, az Éjszaka Királynője, már jó ideje elgondolkozva nézte a szomszédos ház tetejéről az ablakban álló, szomorkodó fiút. Kétségbeesett gondolatai megindították a minden, és mindenki fájdalma iránt érzékeny lelkét.

Szegény gyermek... Elvesztette a barátját... Vagyis el fogja veszteni. Sötétség, vér, halál... Nem ezek felett uralkodik-e? Segíteni fog ennek a szomorú szemű, kedves fiúnak. Az erejéből és idejéből kitelik... Magára kanyarította fekete köpenyét, s csendesen leereszkedett ahhoz a nyitott ablakhoz, majd belépett a szobába.

 

* * * * * * * * *

 

 

Miku arra riadt kínzó gondolataiból, hogy a háta mögött valami neszez. Megfordult, és csodálkozva nyíltak tágra a szemei: előtte egy magas, karcsú nőalak állt, kinek kecses testét régi időkre emlékeztető, fűzős ruha fedte, vállán fekete köpönyeg. Hollófekete, gyűrűs haja hosszan omlott alá egészen a derekáig. Szemei, mint az égbolt, nyári alkonyatkor, s valami emberfeletti szomorúság csillogott bennük, bőre a fehér márványnál is fehérebb volt. Egész lényéből magasztosság, és megmagyarázhatatlan magányosság áradt.

Úgy nézett ki, mint valami istennő. Talán az is?

- Ne tarts tőlem - Natte hangja halkan és szelíden csengett, szája mosolyra nyílt - azért jöttem, hogy segítsek neked.

- Istennő vagy? Természetfeletti hatalmad van? - kérdezte erre Miku, tiszteletteljesen ugyan, de némiképp hitetlenkedve - másképpen nem hiszem, hogy segíteni tudnál...

- Natte vagyok, az Éjszaka Királynője - felelt erre a nő - nem ennek a földnek vagyok a szülötte, de ez most nem lényeges, a hatalmam tér és idő felett áll. És én ezt most átadom neked. Ha akarod.

Miku zavarodottan bámult Natte-ra. Az elhangzottak olyan távolinak és érthetetlennek tűntek... Nem e föld szülötte? Hát azt látja... Elég furcsa dolog, hogy most vele is valami olyasmi történik, mint abban a mangában szereplő fiúval, amit nemrégiben olvasott: egyszer csak megjelenik egy gót istennő, és közli, hogy teljesíti a kívánságait...

- Látom, nem érted... - mosolygott Natte.

- Őszinte legyek? - pillantott fel Miku a szőnyeg mintáiról - nem igazán.

- Nos, elmondom a lényeget: én Lilith leánya vagyok, uralkodom a sötétségen, életen és halálon. Neked adom Káin, Lilith anyám első szeretőjének hatalmát: s ezáltal te is dacolhatsz az idővel... Vagyis: halhatatlan leszel. Cserébe azonban elveszem emberi lényedet és vérivóvá teszlek, aki emberek vagy akár állatok vérét kell vegye, hogy létezése ne kerüljön veszélybe.

Vérivás?

Miku megborzongott. Bár szerette a horrorfilmeket, meg a véres csatajeleneteket, de élőben... Uhh. És ráadásul... Ő és a halhatatlanság? Nem, köszöni, sose álmodott ilyesmiről, arról nem is beszélve, hogy fogalma sincs, ez hogy segíthetne Bou-n...

- Nem, köszönöm. Nem igazán kívánom, hogy valami szörnyeteg váljon belőlem, ráadásul azt sem tudom, hogy ezzel hogyan segíthetnék a beteg barátomnak.

Natte mosolygott.

- Nem kívánnál örökké élni? Ilyen fiatalnak és szépnek maradni, mint amilyen most vagy? Megtenni mindent, mit csak akarsz, uralkodni életen és halálon?

Uralkodni életen és halálon...

- Mégis, hogyan?

Az istennő közelebb lépett a szőke fiúhoz és lehajolva hozzá, a fülébe suttogta:

- Kezedbe adom a hármas kapu kulcsát... Azzal, hogy véredet veszem, és megitatlak a sajátommal, te is képes leszel arra, hogy ezt az erőt bárki másnak átadd, akinek kívánod...

Natte furcsa fogalmazása miatt, Miku még mindig csak a felét értette a nő mondandójának, de a lényeget igen: ez a magát Natte-nak nevező istennő olyan szörnyet csinálna belőle, aki a saját képességeit át tudja adni... De akkor is. Sose szerette a vámpír-történeteket. Bou igen, de...

Hirtelen megvilágosodott. Ha... Ha ő vámpír lesz, és halhatatlan, és ezt képes lesz meg is osztani bárkivel, akkor... Akkor megmentheti Bou-t. Ha Bou-ból vámpír lesz, ugyanúgy halhatatlan lesz, ne? És a betegsége is eltűnik...

- Amint iszik a véredből - susogott Natte, aki hallotta a fiú gondolatait - Bou-nak nem kell félnie többé a haláltól...

Ez volt végül is, ami Miku-ban eldöntötte a dolgot. Ha tényleg meg tudja menteni Bout-t azzal, hogy belőle vérszívó szörnyeteg válik; ám legyen. Oldalra fordította a fejét és határozott pillantással nézett Natte-ra.

- Rendben, Natte-sama. Motto...

Az éjszaka királynője újfent elmosolyodott, s mosolyába némi kajánság vegyült.

- De hamar eldöntötted...

Miku megvonta a vállát.

- Nem szokásom sokáig agyalni.

- Nos, rendben. De... Azt előre megmondom, a művelet nem lesz fájdalom nélküli.

- Az nem lényeg.

- Oh, valóban?

Natte megrázta a vállát, s ledobva magáról a köpenyt, előhúzott ruhája rejtekéből egy rövid pengéjű tőrt.

- Szerintem jobb lesz, ha leülsz - nézett Miku-ra - a hirtelen vérveszteségtől amúgy is elájulsz majd...

Miku engedelmesen letelepedett a szőnyegre. Natte mellé térdelt, a tőrt maga mellé helyezte; majd éles körmével megnyitotta a fiú nyakán az ütőeret, s hozzáhajolva, szívni kezdte a patakzó, bíbor nedűt...

Nem, Natte nem volt vámpír. Csupán rendelkezett a vámpírok erejével, melyet tetszés szerint adhatott át bárkinek. Natte démon volt, istennő, valkűr, avagy nimfa... De nem vámpír.

Sosem élvezte a vérivást. Ám most valahogy... Csukott szemmel csak ivott és ivott és borzongva érezte, ahogy gyönyör kél a testében, olyasmi gyönyör, melyet ölelkezés közben szokott érezni, de annál sokkalta erőteljesebb, fájdalmasabb... Egyszersmind csodálatosabb volt.

Oh - gondolta - megkívántam volna eme édes gyermeket? Észre se vettem... De csitt, Natte, elég az ilyen gondolatokból, jól tudod, mit hozol vámpír szeretődre... Az átok, az átok, lányom. Élvezd csak a vérét, aztán mondj neki nagyon gyorsan búcsút, mielőtt valami jóvátehetetlen történik.

A fiú éppen ebben a pillanatban vesztette el öntudatát, élettelen rongybabaként hullva Natte ölébe. A nő gyengéden a padlóra fektette a magatehetetlen testet; egy pillanatra elgyönyörködve a tökéletes vonásokkal rajzolt, szinte szoborszépségű arcban, majd tőrével felhasította saját csuklóján az eret, s a megnyitott vércsatornát a fiú ajkaihoz szorította.

Miku abban a sötét és érzékek nélküli világban, ahol jelenleg tartózkodott, csak egyvalamit érzékelt; de azt igen intenzíven: hogy rettenetesen, iszonyatosan szomjas. Megnyalta ajkait. Nedves... Nedvességet érzett. Víz... Vagy valami folyadék mindenesetre. Szája mohón tapadt az éltető forrásra, s lassan kortyolni kezdett...

Natte lehunyta a szemét. Ez is oly gyönyörteljes érzés... Ahogy a fiú itta a vérét, szinte borzongott a kéjtől. Milyen furcsa, ilyen avatása még soha nem volt, hogy ő is ennyire benne legyen érzelmileg... Hová tűnt a hűvös, szenvtelen Natte? Egy pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy magával viszi, de aztán rádöbbent, hogy nem lehet.

És különben is...

A fiúból vámpír lesz, hamarost, márpedig egy vámpírnak mindig a saját útját kell járnia. S neki több millió másik védtelen lényre kell felügyelnie, nem pazarolhatja egyetlenre minden érzelmét. Ez az istennők sorsa, tudta; mikor választott.

Éles fájdalom nyilallt belé hirtelen. Kipattantak szemei, majd elrántotta kezét Miku-tól; s csodálkozva bámulta a fehér bőrön vöröslő két kis pontot. Két éles szemfog helyét...

Rápillantott az ébredező fiúra. Hegyesedő szemfogai tisztán látszottak félig nyitott szájában. Öntudatlanul... Belé harapott volna?

Natte elmosolyodott. Ezt a fiút nem kell pátyolgatni még az első éjszakán sem. Lilith is vámpírnak szánta, ez már biztos.

Fölé hajolt, s tekintetét a lassan tágra nyíló sötétbarna szempárba fúrta:

- Üdvözöllek a vámpírok soraiban!

Miku kinyitotta, becsukta a szemét. Aztán megint kinyitotta... Natte kék szeme jóságosan és kedvesen csillogott... Hívogatóan... Kinyújtotta a kezét - mielőtt még átgondolta volna, hogy mit is tesz - s lehúzva magához a nőt, ajkai éhesen simultak Natte kívánatos ajkaira...

Natte egy feledhetetlen pillanatig hagyta magát. Viszonozta a vad, érzéki csókot, nyelve elmerült a fiú szájának mélységeiben, miközben csodálkozva észlelte magán a kitörni akaró, heves, szinte állatias vágyat. Ám aztán eltolta magától Miku-t, s olyan messzire húzódott tőle, ahogy csak tudott.

- Ne! - szinte kiáltva mondta - Nem, túl messzire mész!

Erre, Miku is felült. Zihálva nézte Natte-t. A vágy benne is felébredt, kívánta és akarta ezt a titokzatos nőt, akinek a vérét itta az előbb; s tulajdonképpen már akkor... Akkor megkívánta. Őrültség. Nem megmondta, hogy istennő?!

Na és? - vitatkozott magával - na és ha az? Az összes nép mitológiája tele van olyan istennőkkel, és istenekkel, akik halandókkal adják össze magukat... Különben is, ő most már nem is halandó... Állítólag.

Ám Natte szemében volt valami, ami megakadályozta abban, hogy újra próbálkozzon. Az volt az érzése, ha még egyszer megcsókolja, vagy megérinti; a nő iszonyú kínok között fogja elveszejteni saját teremtményét...

Hirtelen elviselhetetlen fájdalom csapott át rajta. Semmilyen eddig ismert fájdalomhoz nem hasonlított. Úgy érezte; ennél még a halál is csak jobb lehet... Visszahanyatlott a szőnyegre, összeszorította a szemeit és a száját, hogy visszafojtsa a feltörni akaró kiáltást. Nem. Azért még van benne annyi önuralom, hogy némán viselje el az átváltozás borzalmait...

Nem tudta, meddig tartott. A kín éles kardként hasogatta testét, minden porcikája sajgott, és perzselő, égető fájdalom járta át belülről...

Legyen már vége... Szeme előtt vörös karikák táncoltak, és úgy érezte; ha még egy percig tart, nem fogja tovább bírni, ordítás nélkül. S a következő pillanatban... Megszűnt az embertelen fájdalom. Talán az égiek meghallgatták néma kérését. Kimerülten csukta le szemeit. Semmi mást nem szeretett volna e percben, csak aludni.

Natte némán nézte a szenvedő fiút. Szívből sajnálta, hogy nem tehette meg neki azt a szívességet, nem adhatta meg neki azt a kegyet, hogy mindezt a borzalmat, melyet át kellett, hogy éljen, enyhíthesse a gyönyör balzsamával...

De az átok, melyet kimondtak rá; igen erős: rögtön a tüzes halálba rántja magával vámpír szeretőjét...

Nem akarhat senkinek ilyen véget... Pláne nem annak a szerencsétlennek, akit épp maga indított el a vámpírlét tüskés ösvényén.

Nos, semmi más nincs már hátra, csak figyelmeztetni a veszélyekre, és átadni neki az amulettet. Mostantól a védelmét élvezi. És ha valaha segítségre vagy csak tanácsra lenne szüksége... Natte-hoz bátran fordulhat eztán.

Odalépett az ifjú vámpír mellé.

- Miku... - először szólította a nevén a fiút; s ez rögtön reakciót váltott ki; a csokoládé színű szempár csodálkozva meredt rá - jobban vagy? - kérdezte Natte és letelepedett a padlóra, kissé távolabb, mint az előbb - nem akarta fölösleges kísértésnek kitenni egyikőjüket sem - tudsz figyelni rám?

- Hai... - a fiú hangja rekedten és bizonytalanul csengett; az előbb átélt fájdalom árnyéka még nem tűnt el nyomtalanul belőle.

Natte bólintott. Majd ruhájába nyúlva, elővett egy kis kerek, fehér fakorongot, melyre titokzatos, gót jelek voltak vésve; s letette Miku keze mellé a földre.

- Fogd. Ez az amulett a védenceim közé emel téged, ha ez nálad van, az éjszaka semmilyen teremtménye nem mer majd bántani. Valamint, ha úgy érzed, kérdeznél tőlem valamit, esetleg új erőd és hatalmad nehezednék súlyos teherként a válladra: csak fordítsd a Hold felé a jeleket! Jövök, amint jönnöm lehet.

Miku tétován a kezébe fogta, s szeme elé emelte a fakorongot, és jól megnézte rajta a beleégetett-vésett, fekete színű jeleket.

- Ez a te neved? - kérdezte kisvártatva.

Natte bólintott.

- Igen, de nemcsak az enyém. Thor és Freya jele, egyként ott van.

- Ühüm. Jó.

Miku felült és a nyakába akasztotta az amulettet, ugyanis felfedezte, hogy egy bőrszíj lóg rajta.

- Inkább rejtsd a ruhád alá - tanácsolta Natte - elég csak akkor elővonni, ha rád támadnak...

- Úgy gondolom, most már elmész - jelentette ki Miku, miután megfogadva Natte javaslatát, a pólója alá dugta a korongot. Izgett-mozgott kicsit, furcsa érzés volt, ahogy a bőréhez ért a medál...

- Igen. Nem maradhatok veled az első éjszakán sem, éppen azért, mert erős vágyat érzünk egymás iránt - közölte Natte, s hangjából nem lehetett kiolvasni, mit gondol erről valójában.

Miku elmosolyodott.

- És az olyan nagy baj?

Natte komoly tekintetét a fiúéba fúrta:

- Nos, ha kínok között óhajtasz távozni az épp csak elkezdődött öröklétedből, akkor rajta; tégy a magadévá. De ha nem...

Egy pillanatig csönd volt. Aztán Miku felállt, s népének hagyományait követve, meghajolt az istennő előtt.

- Gomen nasai, Natte-sama... Bocsáss meg nekem, merészségemért.

Natte elmosolyodott. Kezét rátette a felegyenesedő fiú hajára és gyengéden beletúrt a selymes tincsekbe.

- Nem történt semmi. Most megyek. És ne feledd, amit mondtam: megvan benned a képesség, hogy magadhoz hasonló vámpírt faragj bárkiből, akiből csak akarsz.

Magára kanyarította köpenyét, s szó nélkül eltűnt Miku szemei elől...

Az ablakot ebben a pillanatban, bevágta valami hirtelen feltámadó, erős szél, az amulett pedig egy másodpercig, szinte elviselhetetlenül, hideg lett. Miku megborzongott. Még mindig hihetetlennek tetszett neki egy kicsit, ami történt vele, de lassan-lassan kezdte elhinni: az eddigi életének vége. Vámpír lett. Halhatatlan.

Huh. És vért kell innia, hogy ez így is maradjon?

Ezzel még nem tudott megbarátkozni, de úgy vélte: amíg nem érez éhséget, nem foglalkozik a dologgal. Fontosabb, hogy meglátogassa Bou-t és...

Mit is mondott Natte-sama? Hogy van ereje ahhoz, hogy bárkiből vámpírt csináljon? Hát nem ezért vállalta el ezt az egészet?

Igen. Most megy, és megmenti Bou-t. Mielőtt túl késő lenne...

Magára kapta a kabátját; zsebre tette a kocsikulcsot, és még a bakancsát se volt türelme rendesen befűzni...

Bou nagyon rosszul nézett ki, mikor tegnapelőtt bent volt nála. Ki tudja, hátha már... Nem. Erre gondolni sem akar. Sebességbe tette az autót, és a padlóig nyomta a gázt. Irány a 12. számú Klinika, ahol - remélhetőleg - még nem Bou kihűlt holttestével kell majd szembenéznie...

 

2. Bou

 

 

Bou szomorúan nézett ki az ablakon. Utált itt feküdni. Utálta a betegségét. Utálta, hogy nemsokára meg fog halni. Utálta, hogy nem tehet ellene semmit...

Leukémia...

Uhh, még kimondani is szörnyűség. Miért épp vele kell ennek történnie?! Még annyi terve volt... Többek között világhírű gitáros akart lenni. És világ körüli turnéra menni a bandával...

Igen, ami éppen most lett volna esedékes. Nos, ebből már nem lesz semmi. Mármint, hogy ő világ körüli turnéra menjen.

Majd elmennek nélküle...

Fájdalmas most erre gondolni. Fájdalmas arra gondolni, hogy Miku mellett más fog állni a színpadon, hogy Kanon más gitárossal fog dalokat írni, és...

Nem, nem is gondolja végig, mert akkor újra bőgni kezd, és - állítólag - most a sírás sem tesz jót neki.

Nagyon legyengült... Hovatovább, már fel sem tud majd kelni. És akkor aztán, tényleg itt lesz a vég.

Marcangoló gondolataiból hirtelen éles zörej zökkentette ki. Mintha valaki kopogott volna...

Az ajtó felé pillantott, de az zárva maradt, nem nyílt ki, hogy belépjen rajta a látogató. Némi idő elteltével újfent felhangzott a kopogás. Bou-n átfutott egy kósza gondolat. Egy kósza, és meglehetősen sötét gondolat. Horror-történeteken edződött lelke, most félelemmel telt meg; ahogy arra gondolt, mi van, ha nem is emberi lény akar bejönni hozzá?

Ha valóban létezik maga a Halál és az kopogtat ilyen bőszen? De vajon hol?

A kopogás ismét felhangzott, ezúttal hosszabban és egyszersmind türelmetlenebbül. És most tisztán lehetett hallani, hogy honnan jött a hang. Bou az ablak felé fordította a fejét...

És meglepetésében elkerekedett a szeme. Aztán - szinte megfeledkezve arról, milyen gyenge - felpattant az ágyból, sietős léptekkel az ablakhoz ment és kinyitotta.

- Na végre... - Miku fejcsóválva ugrott be a szobába - neked aztán zöröghet az ember, eszedbe nem jutott volna, az ablak felé nézni...

- Miku... - nézte csodálkozva Bou, hirtelen és furcsa módon feltűnő barátját - mit keresel te itt, ilyenkor? Ráadásul... Ez a nyolcadik emelet, hogy a fenébe...?

Miku hamiskásan elmosolyodott.

- Felmásztam - közölte, úgy, mintha ez magától értetődő dolog lenne.

- Na de... Ez legalább harminc méter...

- Aha. Nagyon köszönöm egyébként hogy beengedtél, de viszont most jobb lenne ha visszafeküdnél - fogta meg Miku Bou kezét, aki épp ebben a pillanatban szédült meg a szokatlan mozgás sorozattól - még a végén összetöröd magad, vagy valami...

Bou nem szólt semmit, engedelmesen visszamászott az ágyba és orráig húzta a takarót. Hunyorogva nézte Miku-t és azon törte a fejét, mi is olyan furcsa rajta. Valahogy... Olyan volt, mintha ő lenne, de mégsem.

- Izé, Miku...

- Hm?

- Mi történt veled? Olyan furcsa vagy...

Miku sóhajtott. Leült Bou ágya mellé a székre és azon gondolkodott továbbra is, hogyan mondja el barátjának a történteket. Végül úgy vélte, az lesz a legjobb, ha belevág a közepébe.

- Nos... Vámpír lettem.

Bou szemei még kerekebbek lettek, mint egyébként.

- Hogy micsoda?

Miku megvonta a vállát.

- Jól hallottad. Vámpír. Ma éjjel meglátogatott egy

vámpír- istennő, vagy valami ilyesmi, és közölte, hogy vérszívót akar csinálni belőlem. Én meg hagytam.

Nos ez erős lerövidítése és sarkítása volt a történteknek, de - valami miatt - Miku nem akart belemenni a részletekbe. Ám Bou nem hagyta annyiban:

- Várj, haver... Ezt ha lehet elölről. Hogy-hogy vámpír-istennő?

Miku újfent megvonta a vállát.

- Mondom, hogy nem tudom biztosan ki lehetett... Ő azt mondta, Lilith lánya. Ki a fene az a Lilith?

Bou elgondolkodott.

- Várj, erről a nőről én olvastam... A keresztény mitológiában valami démon, vagy hasonló.

- Aha. De ha démon, akkor hogy lehet a lánya istennő?

Bou megvonta a vállát.

- Biztos összeszűrte a levet egy istennel...

Nevettek. Aztán Bou elkomolyodott.

- De most igazán, Miku... Tényleg vámpír lettél? Nem mondanád el, hogy mégis, mi történt?

- Röviden annyi, amennyit elmondtam - húzta fel a vállát Miku. Közben azon törte a fejét, hogy adagolja be Bou-nak, hogy azért jött, hogy őt is vámpírrá tegye, s ezáltal megmentse a fájdalmas haláltól.

- És lehetne részletesebben? - érdeklődött Bou.

Miku sóhajtott.

- Te vámpír-mániás... Hát, szerinted, mi történt? Kiszívta a véremet, aztán megitatott a saját vérével...

- Uhh - borzongott össze Bou - meg tudtad inni?

- Meg. Rohadt szomjas voltam, miután kiszívott. Nem is gondoltam, arra, hogy vér... Folyadék. Kész.

- És milyen ízű?

Miku elgondolkodott. Tényleg, milyen ízű volt Natte vére?

- Fura - mondta végül - erős, mint a szaké. Csak nem annyira kesernyés.

- Ohh...

- Te, Bou...

- Hm?

- Ez az istennő azt mondta, most már én is képes vagyok... Szóval képes vagyok arra, hogy bárkit vámpírrá tegyek.

Bou szemei még tágabbra nyíltak.

- Ezt nevezem... Egyből mester lettél...

Miku elnevette magát.

- És még vizsgáznom se kellett hozzá. De - komolyodott el - én igazából ezt az egészet... Szóval, miattad.

- Miattam? - Bou elpirult - ne már...

- Nem akarom, hogy meghalj - Miku hangja határozottan csengett - azt akarom, hogy élj, és gyere vissza a bandába és együtt menjünk Európába koncertezni...

- De Miku-kun... - Bou zavarodottan hajtotta le a fejét - Ez... Ez már nem következhet be...

- De igen. Ha te is... Szóval, ha...

- Ha meggyógyulnék? - Bou sóhajtott - de ahhoz... Ahhoz nekem is át kell változnom.

- Tudom.

- Miku...

- Igen?

- Te ezt az egészet tényleg miattam csináltad?

- Igen.

- Nahát...

A két fiú hosszan nézte egymást. Aztán Miku ocsúdott fel előbb.

- Hé, Bou, most nehogy azt gondold, hogy... Hogy azért mert... Szóval, nem vagyok szerelmes beléd, vagy valami...

Bou mosolygott.

- És ha azt mondom, hogy én viszont, szeretlek, akkor mi van?

Miku nyelt egyet. Egész idáig bele sem gondolt, hogy mi van akkor, ha igaz a pletyka és Bou tényleg meleg. Okay, egy-két koncerten megcsókolta, de az csak fanservice... Móka. És ha... Ha esetleg Bou többnek gondolta... Hűha...

Bou kajánul elmosolyodott.

- Hé, Miku... Haver... Csak poén volt, nehogy komolyan vedd...

- Na, ide figyelj... - Miku már majdnem fejbe kólintotta vigyorgó ex gitárosát, de félúton megállt a keze, mert eszébe jutott Bou betegsége. Nem. Nem bántja, még egy baráti nyaklevest sem ken le neki. Fújt egyet.

- Szerintem hanyagoljuk a témát - kezdte komolyra váltva - tök mindegy, miért tettem; szokás szerint nem gondoltam át az egészet. Most már mindegy úgyis. Viszont...

- Tudom - bólogatott a platinaszőke fiú - nekem is vámpírrá kell válnom. De...

- De?

- Mi van a vérivással? - Bou szégyenlősen az arca elé tette a kezét - tudom-tudom, én jöttem mindig a vámpírokkal, de az csak olyan...

- Őszinte legyek? - nézett Miku komolyan a barátja szemébe - azzal még én sem tudom, hogy mi van... Úgy voltam vele, ráérek azzal akkor foglalkozni, ha éhes leszek...

- Vérre?

- Ja.

- Most mondd meg őszintén, meg tudnál ölni valakit ezért? Hogy kiidd a vérét?

Miku megvonta a vállát.

- Ha éppen éhes vagyok, miért ne?

- Te aztán kemény vagy...

- Szamurájcsaládból származom - nevetett Miku.

Bou is elnevette magát, aztán elkomolyodott.

- Um... Ma reggel volt itt a doki, hogy meglesse, hogy vagyok. Aztán közölte a vérvizsgálat eredményét is...

- És?

- Röviden: szar - Bou sóhajtott - a doki nem volt valami kíméletes: a szemembe mondta, hogy akár holnap beadhatom a kulcsot, olyan állapotban van a vérem...

- Huh - Miku megcsóválta a fejét - örülök, hogy nem késtem el. Viszont... Akkor sietnünk kéne.

- Izé...

- Nehogy azt mondd, hogy még ezek után sem tudtál dönteni! - csattant fel Miku, aki csak ezt az egyet nem bírta Bou-ban: hogy olyan nehezen szánta rá magát bármire is...

Bou könyörögve nézett barátjára.

- De, már eldöntöttem... Nem akarok meghalni, de... Nem akarok embereket ölni sem.

Miku sóhajtott.

- Figyu, ha leteszem neked a nagyesküt, hogy soha nem kell megölnöd senkit, akkor?

Bou megvidámodott.

- Okay, így jó lesz.

- Rendben.

- Nos hát... - Bou nyelt egyet - csinálhatod...

- Okay, de... Tudod, most csinálom először, szóval gome, ha fájni fog...

- Nem baj - hunyta le Bou a szemét - eddig is elég fájdalmat kellett már kibírnom... Eggyel több, vagy kevesebb...

Miku nem válaszolt. Félresimította Bou haját a nyakáról s tekintetét a fiú ütőerére szegezte. Látta, ahogy lüktet... Megnyalta a száját. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Vágy. Hasonló a szexuális vágyhoz, de annál sokkal erősebb... És vadabb. Éhes? Ilyen érzés vámpírként éhesnek lenni? Hihetetlen... A saját barátja vérét kívánja inni... Van ebben valami morbiditás, ne?

Odahajolt Bou-hoz, és először tétovázva, szinte félve érintette meg fogaival, ám aztán ahogy erőt vett rajta az éhség, úgy lett egyre határozottabb. Agyarai felhasították Bou áttetsző bőrét, belehatoltak a puha húsba, felszakítva a vércsatornát, melyből azonmód spriccelni kezdett a bíbor folyadék, egyenesen az ifjú vámpír szájába. Édes. Ezt állapította meg először Miku, mint kezdő vérivó; hogy a halandók vére édes, és bódító, mint a jó bor. Nyilván Natte több ezer éves, iszonyúan erős vére, nem lehet ugyanolyan, mint egy alig pár évtizedet élt, ártatlan halandóé...

Átadva magát az ivás gyönyörének, szinte öntudatlan állapotban csak kortyolta a mézédes folyamot, s érezte, ahogy ereiben áramlani kezd ez a vér, feltöltve őt erővel és energiával.

Állj. Mintha valaki jól fejbe vágta volna. Kinyitotta a szemét. Bou eszméletlenül hevert a karjában, s lélegezni sem látszott szinte...

Jaj nem. Ha most... Ha most megölte Bou-t azzal, hogy nem tudott uralkodni ösztönein, akkor... Nos, akkor szétharapja az összes ütőerét, és kifolyatja a vérét és meghal Bou-val együtt...

De talán még nem késő... Talán...

Beleharapva csuklójába, megnyitotta rajta az eret, s Bou szája fölé tartotta; aztán csak nézte, ahogy lassú cseppekben hullik a fiú ajkaira és arcára az éltető nedű... Ezt, ha még él, éreznie kell... És ha él, akkor szomjas. Mint ő volt. Innia kell...

Egy szörnyű, bizonytalan percig nem történt semmi. Aztán... Bou szája elnyílt, s kidugva rajta rózsaszín nyelvét, végignyalta ajkait, mint valami kismacska. Megérezve a nedvességet, hirtelen magához húzta Miku kezét és szomjasan itta a vért... Azt a vért, amiről az előző negyedórában még elképzelni sem tudta, hogy valaha is meg fogja kóstolni...

Miku-n megmagyarázhatatlan fájdalom lett úrrá, ahogy Bou egyre többet és többet ivott belőle, érezte, hogy gyengül, és ez nem volt valami jó érzés. Hirtelen eltépte magát Bou-tól és zihálva meredt csodálkozó szemű barátjára.

- Azt hiszem, elég lesz...

A fehérszőke hajú fiú pislogva nézett barátjára. Aztán a kezére. A változás elindult: a bőre többé nem áttetsző volt, hanem márványfehér. Hirtelen érezte, ahogy valami beleszúr alsóajkába. Hitetlenkedve tapogatta meg hegyesedő szemfogait. Mindez valóban vele történik? Alig hiszi el... Ebben a percben terítette le a váratlanul, alattomosan támadó fájdalom. Égető, fájó, hasogató, és perzselő kín egyszerre. Panaszosan pillantott a mellette ülő és őt figyelő Miku-ra:

- Ez eléggé fáj...

- Tudom... De - tette hozzá Miku vigasz gyanánt - nem tart sokáig.

- Nem... tart... sokáig? - Bou egyre nehezebben vette a levegőt, ahogy a fájdalom egyre inkább elhatalmasodott rajta - mi az... hogy...nem...sokáig?

Kezei erősen markolták a takarót, szeretett volna már túllenni az egészen. Amíg csak olvasott róla, hogy vámpírrá válni fájdalmas, nem is gondolt bele, hogy mennyire így van.

Lassan szűnt a kín, Bou végre kifújhatta a tüdejében rekedt levegőt; izmai elernyedtek, kimerülten dőlt párnáira.

- Ez felért egy bitang erős rohammal - nézett Miku-ra - csak kevesebb ideig tartott, hála az égnek.

Hosszan sóhajtott. Ahogy elmúlt tagjaiból a fájás, úgy érezte, magát egyre erősebbnek, energikusabbnak. Meggyógyult. Vagy valami olyasmi.

- Ha fel tudsz állni, szerintem menjünk - állt fel Miku a székről és az ablakra pillantott - jobb, ha minél előbb eltűnünk innen.

- Eltűnnünk? Szerinted nem fognak keresni?

Miku vállat vont.

- És hogy magyarázod meg, hogy hirtelen semmi bajod sincs?

- Az igaz... Meg - tette hozzá Bou elgondolkodva - valószínűleg az első napsugarak halálra égetnének.

- Tényleg, a nap... - jutott eszébe Miku-nak is - Natte-sama csak a tűzről beszélt... - nézett Bou-ra - hogy az veszélyes. Azt nem mondta, hogy a nap is.

- Nos, elvileg a vámpírok nem tudnak napfényben létezni - magyarázta Bou - éppen ezért - tette hozzá - még azt is ki kell találnunk, hogy hol alszunk nappal... Ahol nem találnak ránk és tesznek ki a napra...

- Uhh - borzongott Miku - ne is mondd... Úgy látom - pillantott barátjára - egy pár kérdés nyitva maradt... Még szerencse, hogy te vámpír szakértő vagy.

- Hát, tudok egykét dolgot, de... - szabódott Bou, és lógva hagya a mondatot a levegőben.

- Mindegy - legyintett Miku - a lényeg, hogy innen tényleg el kell mennünk.

- Rendben, de... Nem gondolod, hogy kicsit feltűnő leszek így? - mutatott Bou magára, egészen pontosan a kórházi pecséttel ellátott pizsamára, melyet viselt.

- Kocsival jöttem - vigyorgott Miku, majd bólintva hozzátette - rendben, először hazaviszlek, hogy át tudj öltözni... Addig vedd fel ezt - kibújt a kabátjából és odadobta Bou-nak.

- Köszi...

A fiú hálás mosollyal bújt bele. Mi tagadás, fázott a vékony hálóruhában nyitott ablaknál... Kint pedig bizonyára még hidegebb van.

- Mehetünk...

- Remek. Gyere.

Miku odalépett az ablakhoz, majd némi személődés után kimászott rajta; s megvetette lábát a keskeny párkányon. Bou követte barátját, bár az ő mozdulatai még kissé bizonytalanok voltak.

Hamarosan ott álltak egymás mellett. Bou igyekezett nem lenézni a szédítő mélységbe. Mindig is volt egy enyhe tériszonya.

- Felkészültél? - Miku sokatmondóan pillantott a mellette álló Bou-ra.

- Te jó ég... - dünnyögte erre Bou - mire?

Miku elmosolyodott.

- Mert most leugrunk...

- Most? - Bou tágra nyitotta a szemét - gondolod, hogy sikerül?

- Igen. Mert már kipróbáltam...

Bou becsukta a szemét. Mindene remegett, nem volt olyan egyszerű elhinni, hogy több méteres magasságból leugrik, és nem lesz semmi baja... Ám, alighogy végiggondolhatta volna; érezte, hogy Miku megfogja a kezét, s a következő pillanatban már ugrottak is.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.