Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shadow Play

2009.06.15

Shadow play

 

Tokyo híres a sokemeletes felhőkarcolóiról, de én marhára utálom őket.

Főleg akkor, ha éppen nem jön a lift. Mint most. Álldogálok karba tett kézzel és idegesen arra gondolok; el fogok késni.

Pedig egy állásinterjúról nem kéne...

Na végre. Hallom, ahogy zúg, majd halk surrogásra váltva, egyszer csak megáll. Nyílik az ajtó, én belépek, s már épp megnyomnám a tizenhatos gombot, mikor sietős lépteket hallok. Félreállok, hogy az újonnan érkezett is beférjen - mert szó se róla, elég keskeny ez a cella. Egy háromajtós szekrényt, már nem lehetne benne szállítani, az fix.

- Hányadikra?

Fel sem nézve kérdezem. A kapcsoló táblát bűvölve keresgélem a tizenhatost.

- Tizenkettedik - hangzik a válasz. Felkapom a fejem. A hang ismerős. Rekedtes, karcos bariton. Egy nagyon is jellegzetes bariton...

Nem, most már fel sem merek nézni. Egymás után megnyomom a tizenkettes és tizenhatos gombokat; a lift ajtaja bezáródik, s halk kattanással elindul felfelé. Szívem a torkomban dobog. Direktben nem, de a hátunk mögött lévő tükörből lecsekkolom, hogy tényleg az An Cafe énekese áll mellettem.

Akivel egy ideje minden éjjel álmodom...

Fülledt, erotikus álmokat.

Baka desu...

Nem, nem fogok most hirtelen előkotorni valami jegyzetfüzetet, tollal és aláírást kérni.

Én ezen már rég túl vagyok.

Nekem nem az autogramja kéne...

Hanem ő maga.

De mielőtt eldönteném, hogy nem teszek semmit, mert amit szívem szerint tennék, azt tiltja az összes etikett; a lift nagy zökkenéssel megáll, s mivel erre egyáltalán nem számítottam, hirtelen elvesztem az egyensúlyom. Hogy el ne essek, igyekszem megkapaszkodni valamiben. De nincs semmi fogódzó, én akadálytalanul zuhanok előre. Illetve, oldalra. Neki Miku-nak. Aki nem lép el mellőlem - ez igazán rendes tőle - ehelyett megfogja a karomat, és addig tart, míg újra biztosan nem állok a lábamon. Nyelek egyet és hátrahúzódom.

- Gomen... - mosolygok kényszeredetten. Azt hiszem, most kéne egy kicsit kotorászni a retikülömben.

- Nem történt semmi - mosolyog rám.

Én már mondanék erre valamit, amikor... Váratlanul a villany is kialszik.

Áramszünet. Hát ezért állt meg a lift is. Ó, hogy az a... Most már tuti, hogy elkések.

Azzal nem is akarok foglalkozni most, hogy itt állok a mellett a pasi mellett, aki az utóbbi időben gyújtogatja az érzékeimet. Nem, nem akarok arra gondolni, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, és arra sem, hogy az előbb, mikor nekiestem, és ő megfogott; megcsapott valami édes-fűszeres, igazán csábító illat. Az ő illata... Hmmm...

- Gomenne... Zavarna, ha rágyújtanék? - kérdezi egyszerre csak a sötétség, Miku hangján.

Oh, igen, még mindig nem szokott hozzá a szemem a hirtelen támadt éjszakához.

- Nem, nem zavar. Csak nyugodtan...

Persze, elméletileg a liftben nem lehet dohányozni, de ez most rendkívüli helyzet.

Kattan az öngyújtó, fellobban egy aprócska láng. Aztán már csak az égő cigaretta halvány parazsát érzékelem szemeimmel.

Hátrahúzódom, nekitámasztom hátamat a lift oldalának. A tükröt figyelem. A tükröt, melyben, ha most nem lenne ilyen sötét, látszana mind a kettőnk tükörképe. És most, ahogy erre gondolok, a tükör hirtelen világosodni kezd...

És megjelenik benne két árnyalak. A mi árnyaink, ahogy állunk itt néhány cm-re egymástól.

Az árnyék-Miku is fújja a füstöt... Árnyék-önmagam pedig ugyanúgy bámulja maga előtt a parázs játékát, mint ahogy én tettem az előbb.

Miért látok a tükörben árnyakat? - töprengek - különben is... Sötét van, nem?

Hirtelen elkerekedik a szemem. Az árnyak... Megváltoztatták helyzetüket. Sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint voltak eddig, mint ahogy most mi vagyunk. Sokkal közelebb... Vagy csak a szemem káprázik. De nem. Egymás felé fordulva állnak, s egyszer csak az árnyék-Miku kinyújtja árnyék-kezét az árnyék-Kiyo felé, s megfogva annak árny-csuklóját, magához húzza, még közelebb, s a két alak egymásba olvad...

Csók. Beleborzongok az elképzelt érintésbe. Annak örülök, hogy nem látom totálban az egészet, mert annak valószínűleg beláthatatlan következményei lennének.

(Például megsérteném az etikett kódex egynehány cikkelyét)

Így is remekül magam elé tudom képzelni... Árnyék-Kiyo, árny-karjait az árnyék-Miku nyaka köré fonja és hosszú-hosszú ideig nem válnak el egymástól ajkaik...

Miért látok ilyeneket a tükörben?

Lopva Miku-ra pillantok. Már elszívta a cigit, s most elgondolkodva néz maga elé. Maga elé...? Vagy a tükröt figyeli ő is?

Nekem úgy tűnik, mintha ő is nézne valamit, ami igencsak érdekli...

Az árnyalakok szétválnak. Árnyék-Kiyo egy pillantást vetve alkalmi partnerére, vetkőzni kezd. Lecsúsztatja magáról a szoknyát, kigombolja a blúzát, megszabadul a fehérneműjétől. Egy pillanatra az utolsó ruhadarab levétele előtt megáll. Felnéz. Szinte látom, ahogy mosolyog. Majd ledobja magáról a bugyit is.

Egy meztelen, női árnyalak... Tökéletes élességgel látom magam előtt, ahogy a halvány derengésű tükörben kirajzolódik a melle formája, ahogy félprofilban áll, megkeményedő mellbimbói árulkodnak a testében tomboló vágyról. Hátraveti haját és leül. Én pedig elkezdek kételkedni abban, hogy ezt a hallucinációt - vagy minek nevezzem - csak én irányítom. Elvégre én ezzel a látvánnyal minden reggel szembesülök, csak fürdés után bele kell néznem a tükörbe...

Árny-hősünk az árny-lány elé térdel. Ledobja a pólóját-dzsekijét. Hanyatt döntve a lányt, fölé hajol és végig simít árnyéktestén, a vállától kezdve, le a combjáig. Árnyék-Kiyo teste megvonaglik. Magához húzza árnyék szeretőjét, s elnyíló ajkakkal hagyja, hogy annak az árnyék-kéznek, az árnyék-ujjai az ő lassan széttáruló, árnyék-combjai közé csússzanak; miközben az árnyék-száj, árnyék-melleit becézgeti...

Felnyögök árnyék-önmagam helyett. (És csak remélni tudom, hogy halkan.) Az egyre inkább tágra nyíló szemeim előtt játszódó jelenet, lassanként az én vérem is felforrósítja.

Nem bírom, nem bírom, nem bírom...

Meg akarom érinteni...

Ezért elhúzódom tőle. Hát igen. Mindennek ellent tudok állni, csak a kísértésnek nem. A kísértés, az nagy. És mégis, egy liftben?!

Hova tetted a józan eszedet, Kiyo?!

És a forró jelenet pereg tovább...

Árnyék-Kiyo halkan nyöszörög és vonaglik, ahogy nedvesedő árnyék-szemérmét simogatja és ingerli egy nagyon is ügyes árnyék-nyelv...

És aztán... Hoppá, hát ez sincs benne az én forgatókönyvemben!

Nem ilyenkor szoktam bevetni a hatvankilencet...

Köpöd ki, Kiyo?! Oh, nem... Ez kész állatkínzás... És mi az, hogy Miku sikolyait is hallom magamban?!

Ez tényleg nem csak az én fantazmagóriám?

Mégis, mi folyik itt?!

Árnyék-önmagam, most az árnyék-Miku fölé hajol; s most ő csókolja végig annak árnyéktestét, karmolja az oldalát és harapdálja a nyakát...

Micsoda??? Karmolok? És harapdálok? (Oh, szóval így szereted, édes... Ezt megjegyzem...) De akkor is... Mi vagyok én? Vámpír? Milyen eszement fantázia ez már... Aztán... Oh igen. Most húzta nyársra magát az én árnyék alteregom...

Sikoly. Nyögés. Rajtam meglepetésszerűen átcsap a kéj, minden porcikámban érzem, pedig hozzám, aztán tényleg nem nyúlt senki... Mégis érzem, amit az árnyék-Kiyo érez, és átél.

Ahh... Nagyon jó...

A két árnyalak ismét eggyé válik. Nem látni már élesen a kontúrjaikat, sőt még a heves mozdulatok is oly elmosódottak, mint egy túlexponált fénykép.

Lassan vége lesz... Ohh, kéjek, kéje...

Összerándulok. Nem. Ilyen nincs!

Mitől... Élveztem el... Én is?

Nyelek egyet. Az árnyak beleolvadnak a feketeségbe, s a tükör ismét olyan, mint volt. A sötétséget lassan szokni kezdi a szemem.

És ekkor... Igen pontosan ebben a pillanatban... Könnyű csók perzselé forró ajkaimat. Szemeimet önkéntelenül is lehunyom, bár sok értelme nincs, hiszen sötét van.

Nem, ez már nem hallucináció. Ez nem. Ismét érzem azt az édes-fűszeres illatot - meg is részegülök tőle rendesen - a csók gyengéd és érzéki, s közben egy meleg és puha tapintású kéz fogja át kézfejemet, tenyerembe csúsztat egy kis kartonlapot, s ráhajtja ujjaimat.

- Legközelebb... Élesben, okay? - hallom a karcos suttogást. Lehunyom, kinyitom szemeimet.

Élesben?

Kattanás. Amilyen váratlanul megállt, ugyanolyan hirtelen indul el a lift; s ezzel egy időben iszonyú világos lesz. Szinte égeti a szememet az erős neonfény.

Hunyorgok. De muszáj felnéznem. Miku ott áll mellettem - sokkal közelebb, mint kezdetben - és olyan szépen mosolyog rám, egyszersmind olyan csábítóan, hogy én, kezdek kételkedni abban, hogy egyedül csak én láttam ezt a furcsa tükör-árnyjátékot.

Lehet, hogy ő is?

Eszembe jutnak azok a mozzanatok, amiket nem én kreáltam. Mi van, ha... Ketten alakítottuk ezt a fantáziaképet?

"Legközelebb élesben..."

Kattanás, újra. A lift ismét megáll, de ezúttal nem két emelet között.

Tizenkettedik emelet...

Ah! Miku tehát megérkezett... Még vet rám egy sokatmondó pillantást, mikor elköszön. Aztán kilép az ajtón és eltűnik a szemem elől. Reflexszerűen megnyomom az ajtózáró gombot és arra gondolok, ha el nem is késtem, de koncentrálni tuti, hogy nem fogok tudni az interjún.

Ezek után???

Igaz is. Vajon mit szorongatok a kezemben? Még meg sem néztem, mit kaptam tőle...

Szemem elé emelem a kis kártyát. Aztán elmosolyodom. Jé, egy névjegy...

Legközelebb?

Végigböngészem, de sok olvasnivaló nincs rajta. Igazából... Nincs is rajta semmi más, csak Miku neve hiragana-val, és egy mobilszám... Az övé?

Az órámra pillantok. Okay, erre még van időm... Benyomkodom a mobilomon a számokat, melyeket a névjegyen olvasok. Aztán várok. Kicsöng... Eddig jó.

- Moshi-moshi, Miku des...

Uhh. Mintha nem erre számítottam volna. Mintha egész mostanáig azt gondoltam volna, ez csak egy vicc. Na jó. Szedjük össze magunkat.

- Csak arra gondoltam, talán tudni szeretnéd a nevemet... Kiyo desu.

Leteszem. A fenti mondat közben - bár próbáltam nagyon lazára venni - a torkomban dobogott a szívem. És most várok... Vajon erre mit fog lépni?

Közben a lift megáll a tizenhatodikon. Magamhoz szorítom retikülömet és kilépek az ajtón. Enyhe lámpalázzal indulok el a folyosón, keresve, a 112. számú irodát. Életem első állásinterjúja... Amikor odaérek az ajtó elé, veszek egy nagy levegőt, és a kilincsre teszem a kezem.

"Ez nem vicc, üzeneted jött!"

Oh. Mail... Na jó, ezt még igazán megnézhetem. Az órámat csekkolva megállapítom, hogy van még öt percem. Előkapom a mobilt a táskámból, s megnyomom az "olvas" gombot. Azt csak félszemmel érzékelem, hogy olyan valaki küldte, akinek a neve még nincs benne a telefonkönyvemben...

Aztán, amikor megpillantom az üzenetet... Először meglepődök. Aztán elmosolyodom.

 

"Nyappy!

Kiyo-chan, örültem a találkozásnak... Ráérsz ma este?

;)

 

 

vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

anneke76@citromail.hu

(Anneke - as Chi-chan, 2009.08.27 15:56)

Szia Michiyo!

Örülök, hogy ez is elnyerte a tetszésedet. Nálam gyakori vendég a humor a ficeimben, még akkor is, ha amúgy halálosan komoly a téma.
Nekem is tetszik az a rész.... :) Miku szerintem nem sokáig hagyja magát irányítani, az biztos. :))))

porpike@freemail.hu

(Michiyo-chan, 2009.08.27 00:47)

No lám ^^ Itt én leszek az első, aki véleményt ír. Néhány perccel ezelőtt fejeztem be a ficet. Meg kell mondanom nagyon tetszett. Főleg, hogy egy kis humorral is megfűszerezted ^^ Az egyik kedvenc részem az amikor Miku( árnyéka) átveszi az irányítást :P